förtelem gyötör most blog téren. azon rágom magam, hogy mi értelme már ennek. teljesen elvesztette jelentőségét az idők során. lassan már 2 éve, hogy ide írok dolgokat. régen ez persze jó volt. az, hogy egy-egy kicsinyes problémámat leírjam ide, úgy, hogy más ne tudja meg, élvezettel töltött el. utána jól éreztem magam, és nem volt szükséges hozzá kinyitnom egy füzetet, és egy tollal vésni a gondolataim. egyszerűbb volt, és remekelt is. olykor.
most boldog vagyok. ez nem csak egy pillanatnyi állapot. mostanság, ebben az idő övezetemben boldognak érzem magam. jó, leszögeztem párszor, hogy nincs boldogság, és nincs szomorúság az életem során, de most megtanultam azokat a kisebb-nagyobb akadályokat, amik előttem felemelkednek átlépni, keresztüllépni, felüllépni.
persze, megesik, hogy a környezetből adódóan kicsit elkeseredek, és csalódok... de ez az élet rendje. nem akarok boldog lenni örökkön örökké. az egy nagy baromság. (bár ezt mindendki így gondolja, dedukció-indukció alkalmazása nélkül) amit tudok, hogy nem akarok úgy írni, hogy mi történik egy napomban. természetesen jó egy olyan hely, ahol az emlékeimnek tartok fenn helyet, mégis ez már elcsépelt, és unalmas. ráadásul általában úgy írok, hogy magam sem értem.
élni akarok, anélkül, hogy ezt kötelességnek kelljen éreznem, hogy leírjam. egy gondolatomnak a számat kell elhagynia, és nem az ujjaimnak kell leírnia. megakarok szakadni ettől az érzéstől, hogy megváltásként gondoltam anno, hogy leírtam egy eltorzított kínt. *hah
gyerekes megoldásokat nem akarok többé alkalmazni.
